Boldogság: fontosabb egyszerűen
jól érezni magunkat, mint megvalósítani
a céljainkat?

Sokat írtak már az életcéljaink felkutatásáról illetve az önmegvalósításról. De valóban szükségünk van erre? A páromat boldoggá teszi a ház körüli munka a családjával, a TV nézés, a hírek követése, a képzetlen és felelősség nélküli munkája, és hogy szurkol a kedvenc csapatának. Eközben én állandó frusztrációban "növekszem és fejlődök", tanulok, tűnődök az élet értelmén - anélkül hogy ettől bármi változna. A sodródás és az elégedettség élménye fontosabb lenne, mint az életcél vagy egyéb céljaink elérése?

A boldogsággal, tervekkel és célokkal kapcsolatos kérdések Don Quijote-ra, Cervantes azonos című regényéből az álmodozó lovagra, és Sancho Panza-ra, a földi oldalára emlékeztetnek. Az irodalomban számos olyan karakterrel találkozhatunk, melyek univerzális igazságokat tükröznek az emberi létezésről, tapasztalatokról és a pszichológiáról.

A történet előrehaladtával látjuk, hogy a két szereplő intellektuálisan hasonlóan kidolgozott. Míg Don Quijote célja utópisztikus, romantikus és egyértelműen elérhetetlen, addig Sancho attól is elégedett ha biztonságban érzi magát, ha kenyeret és sajtot ehet - természetesen egy kis bor kíséretében - minden kalandozásuk után.

Pszichiáter vagyok. A személyiséggel foglalkozó kutatások szerint a nyitottabb és a kíváncsi személyiségek mindig keresik az új tapasztalatokat és érzéseket. Ez sokkal izgalmasabb, ugyanakkor kényelmetlenebb lehet, mintha minden olyat elutasítanánk, ami furcsa vagy ismeretlen számunkra.

Don Qiujote-t a élménykereső és nyughatatlan személyisége, valamint magasztos eszméi vezetik tévútra kalandjai során. Mivel nem talált izgalmat a vidéki urak mindennapi életében, elindult, hogy megjavítsa a világot az általa elképzelt lovagias és bátor módon. Nagyratörő terveit azonban nem érheti el, s emiatt állandó elégedetlenségben él.

Ezzel szemben Sancho céljai (sajt és bor) egyszerűek, reálisak és könnyen megvalósíthatók. Sancho-nak is - mint minden embernek- elkerülhetetlenül vannak rosszabb érzései amik megakadályozzák őt abban, hogy folyamatosan boldog legyen. De ő kevésbé hajlik arra, hogy rosszabb időszakait létkérdésként, általános érvényben élje meg, így ezek nem valószínű, hogy ugyanúgy bántják vagy kínoznák őt.

Egy szinten tehát úgy tűnik Sancho személyisége Don Quijote személyiségével szemben alkalmasabb arra, hogy kielégítő pszichológiai jóllétet érjen el. De figyelemebe kell vennünk azt a tényt, hogy Don Quijote kiugró magatartása az ő számára néha olyan extázis élményt ad, amit Sancho soha nem fog megtapasztalni. Quijote belekóstol a létezés magasságaiba és mélységeibe egyaránt.

Robbanékony Quijote

Quijote-nak olyan személyiségtípusa van, amelyet Galen, az ókori görögök orvosa "kolerikus" - nak nevezne: szenvedélyes, karizmatikus, impulzív, élmény - és érzelemkereső. Rendkívül gazdag, de egyben instabil belső élete van, amely rengeteg fantáziát és érzelmet generál.

Nem sokkal a második világháború után Hans Eysenck londoni pszichológus kifejlesztett egy másik személyiségelméletet, amely magában foglalta az extroverzió és a neurotizmus dimenzióit. Quijote magas az extroverzióban (kifelé elkötelezett, állandóan kapcsolatot keres a külső világgal) és magas a neuroticizmusban (érzelmi élete ingatag és intenzív) - ez a kombináció megegyezik Galen kolerikus személyistípusával.

Sancho természetesen ennek pontosan az ellenkezője. Galen osztályozásában "flegmatikusnak" lehetne leírni: általában introvertált, s mivel érzelmi szempontból tökéletesen stabil, minden bizonnyal nagyon alacsony a neuroticizmusa. Nem egy gazdagon változó belső élet szűrőjén látja a világot, ehelyett ő rendes szélmalmot lát ott, ahol Quijote óriásokat.

A személyiségtípusok úgy tűnik, hogy viszonylag intuitív módon előre jelzik a pszichológiai jóllétet. Lényegében pozitív korreláció van a boldogság és az extroverzió között, és negatív a boldogság és a neuroticizmus között. Quijote neurotikusabb, mint Sancho, de kifeléfordulóbb is. Különböző módon fogják megtalálni és megélni a boldogság pillanatait.

Egyrészt, boldogságunkhoz az érzelmi stabilitás (alacsony neuroticizmus) és a társaságkedvelő (magas extroverziós) karakter kell. De ez nem minden. Azok, akik kicsit neurotikusabbaknak tekintik magukat, mint ideális esetben szeretnének lenni - és talán másoktól kevésbé társas lények - megnyugodhatnak abban a tudatban, hogy sűrű, élénk belső élet, kíváncsi természettel együtt kreativitással párosulhat.

A boldogság a pszichológiai stabilitás fátyla alatt elnyerhető, nyugodt, higgadt állapot. De ez így nem éri el az emberi tapasztalás felső és intenzívebb határait - melyek önmagukban meggyőzőek. Cervantes regényének címe elvégre "Don Quijote" nem pedig "Sancho Panza".

Az önmegvalósítás

Téma az önmegvalósítás is. Amikor Abraham Maslow, híres amerikai pszichológus az önmegvalósítást az emberi szükségletek hierarchiájának csúcsára helyezte, pozitív hajtóerőnek tekintette az egyén személyes lehetőségeinek kibontakoztatására. - Az Ön személyes potenciálja eltér a párjáétól.

Maslow úgy gondolta, hogy a következő szintre való feljutás előtt az alsóbb, alapvető igényt kell kielégíteni - víz és étel a biztonság előtt, majd a szeretet, az önértékelés és csak azután az önmegvalósítás. Ugyanakkor a későbbi kutatások azt mutatják, hogy az emberek nem mindig ezt a várt sorrendet követik, és hogy a különböző szükségletek egyidejű vagy "rossz sorrendben" történő kielégítése nem befolyásolja jelentősen a jóllétet. Ez magyarázza, hogy a szegény országokban élők is képesek kielégíteni pszichológiai igényeiket akkor is, ha alapvető szükségleteik ellátása bizonytalan.

Mindenesetre, ha vannak - hierarchikus vagy nem hierarchikus - igényeink, akkor rászoruló a helyzetünk, így a saját magunk fejlesztése és boldogságunk elérése nem egyszerű. Maga Maslow személyesen olyan kérdésekkel küzdött, mint például a rasszizmus (zsidó volt) és a szörnyű kapcsolata édesanyjával, akit gyűlölt.

Maslow piramisa:

Fájdalom és öröm

A kutatások azt mutatják, hogy olyan tényezők, mint a szegénység, a fájdalom és a magány, boldogtalanná tesznek minket, és ugyanígy világos az is, hogy bármilyen öröm hozzájárul a jóllét érzéséhez.

A 19. századi brit gondolkodó, John Stuart Mill egyszerűen azt állította, hogy a boldogság "szándékos öröm, és a fájdalom hiánya", míg a boldogtalanság "sok fájdalom és kevés öröm".

Maslow szükséglet hierarchiájához hasonlóan Mill az örömben látott hierarchiát: az alap a pszichológiai, a csúcs pedig a spirituális. Ő is a boldogsággal kapcsolatos önelemzés ellen érvelt, mondván:

"Kérdezgesd csak magadtól, hogy boldog vagy-e, s boldogságod máris elillan."

Gyanítom, hogy időnként mindenki felteszi magának ezt a kérdést. És bár Mill állítja, hogy a boldogságot az öröm és a fájdalom alapozza meg, arra is utalt, hogy emberként - és mindennel, amit ez magában foglal - az elégedetlenség jobb a puszta elégedettségnél.

Don Quijote elégedetlen ember, és dicsőséges céljainak elérésére irányuló törekvései okán mindig csalódott. Vannak azonban olyan tulajdonságai, amelyekről azt találták, hogy összekapcsolódnak a boldogsággal: az optimista értelmező stílus és a kontroll belső helye.

Don Quijote "belső kontrollja" azt jelenti, hogy sorsát saját ellenőrzése alatt tartja (az ellenkező bizonyítékok ellenére). Az irányítás benne rejlik. Az "optimista attribúció" arra a tényre utal, hogy kudarcát mindig átmeneti külső erőknek, nem pedig állandó belső gyengeségnek tulajdonítja.

Sancho viszont reaktívan áll az élethez. Nincsenek elgondolásai arról, hogyan irányítsa sorsát, mert szerinte az az Isten kezében van.

"A szerencsés embernek nincs miért aggódnia" - mondja.

Ebben a tekintetben Don Quijote, aki saját szerencséjének kovácsa, s bár frusztrált, valószínűleg boldogabb annak keresésében, mint Sancho a maga passzív elégedettségében.

Elégedettség és boldogság

A megelégedettség és a boldogság közötti különbséget, vagyis hogy egész pontosak legyünk, annak képtelenségét, hogy az állandó elégedettség az emberi léttel együtt járhatna, Miguel de Cervantes Don Quijote-ja óta, évszázadokkal későbbi modern regényekben is bemutatták, például "Az időgép" H.G. Wells - től vagy a "Szép új világ" Aldous Huxley - tól.

E jövőbeli antiutópiák néhány szereplőjénél, akinél nincs fájdalom és szenvedés, tökéletes a béke, sőt az elégedettség érzése . De unalmas ál-boldogságuk, választás és intenzív érzelmek nélküli létük kevésbé kívánatos, mint emberiségünk tökéletlen érzelmi gyötrelmei - legalábbis a szerzők szerint.

Természetesen a boldogságra való képességet több személyiségtényező és temperamentumvonás befolyásolja, nemcsak egy-egy dimenzió, mint a nyugalom szemben a pszichológiai nyugtalansággal vagy akár az optimizmus a pesszimizmussal szemben.

Számít ez egyébként? Függetlenül attól, hogy "félig üres" vagy "félig tele" nézőpontú személyiségek vagyunk, egyikünk célja sem az, hogy boldog legyen - végső soron csak a túlélés és a szaporodás a cél. Következésképpen mindannyian gyakran harcolunk kellemetlen érzelmeinkkel, függetlenül a temperamentumunktól.

Az jó, ha valaki nem adja fel erőfeszítéseit, hogy személyisége kiteljesedjen, és ha megmaradt a tudásszomja. Még akkor is, ha azt mondanám Önnek, hogy a jobb boldogság-stratégia az, hogy nem tesz sokkal többet, mint a TV nézés, biztos vagyok benne, hogy nem akarná ezt.

Maradjon az aki, még akkor is, ha ettől Ön nem lesz a pszichológiai boldogság tartós és folyamatos állapotában. Természetünkből fakad, hogy kergessük a boldogság repkedő és megfoghatatlan pillangóját, melyet nem mindig kapunk el. A boldogságot palackozni, megvenni, sem eladni nem lehet.

Lehet ez egy utazás - és ez a soha véget nem érő küldetés mindannyiunké. Talán vigasztalást nyerhetünk abban, hogy bosszantó elégedetlenségünk kulcsfontosságú része annak, ami emberré tesz minket.

Rafael Euba: Happiness: is feeling content more important than purpose and goals? - The Conversation/


   Minden jog fenntartva