Depresszión innen és túl

Új bizonyítékok vannak arra, hogy a depresszió nemcsak az elme rendellenessége - a gyulladásos tünetek vérvizsgálata a betegek igényeihez igazított kezelési lehetőségeket ígér.

Fiatal orvos voltam 1990-ben, amikor találkoztam egy rheumatoid arthritisben (ízületi gyulladás) szenvedő beteggel. P asszony csendben, de bizonyossággal elmondta nekem, hogy minden kritériumot teljesít ahhoz, hogy diagnosztizálják nála a betegségével egyidejűleg fellépő, társuló depressziót. Amikor beszámoltam erről a felelős, szenior orvosának, ő azt mondta: "Nos, Te is így lennél, ugye?" - és témát váltott. Úgy értette, hogy az asszony hangulata nyilvánvalóan érthető reakció a jelen nehéz helyzetére, valamint az egészsége és a mozgékonysága romló kilátásaira nézve. P asszony "érthetően" volt depressziós volt, mert azon töprengett, hogy mit is jelent a gyulladásos állapota. És ezzel az orvosok semmit nem tehettek. Ez nem a test, hanem az elme ügye - a pszichiátria területe.

P asszony az ízületi gyulladással szorosan kapcsolódó tüneteit az orvosok mentális és fizikai részekre osztották. A diagnosztikai kettéosztás után a fizikai betegségét, tehát a duzzadt ízületeit teljesen más módon, és a mentális problémáitól, azaz a depressziójától és fáradtságától függetlenül kezeltük. Orvosi, immunológiai nyelven beszéltünk a gyulladásáról, és más orvosok a pszichoterápia nyelvezetét használták, szerotonint emlegettek a depressziója kapcsán.

A depresszió széles körben használt, számos jelentéssel bíró szó. A mai fő klinikai értelmezés hasonlít arra, amit az ókori görög orvosok melankóliának hívtak. Szomorúság vagy rosszkedv, alacsony energiaszint, örömérzés hiánya, szexuális vágy lecsökkenése, étvágytalanság, pesszimista jövőkép, bűntudatteli rágódás a múlton, erős önkritikus hajlam, ami önkárosító vagy öngyilkos viselkedést eredményezhet.

Nem kérdés, hogy betegnek lenni nyomasztó. De mi van akkor, ha a depresszió nem szigorúan az elme gyengesége? Az a gondolat, hogy P asszony azért lehet depressziós, mert gyulladással küzd - s nem, mert a gyulladásán tűnődik - nem jutott eszembe 1990-ben, és egy ilyen ötlet bolondságnak is tűnt volna akkor. Ma már ez egy jól kutatott terület, a neuroimmunológia növekvő tudományának központi eleme. Nemcsak egy új megközelítést jelent a tünetegyüttessel kapcsolatban, hanem új módszereket ígér annak kezelésére és nyomon követésére. Új, megelőző eszközöket azok számára, akiknek az élete veszélyeztett a depresszió kialakulására.

Új út a patológiához

Az epidemiológiai adatok szerint a depresszió prevalenciája (előfordulási gyakorisága) körülbelül 10 százalék az általános népesség körében és jelentősen magasabb a rheumatoid arthritisben (25%) szenvedő betegek körében, gyulladásos bélbetegség, pikkelysömör, krónikus tüdőbetegség, vagy bármely egyéb gyulladásos vagy autoimmun rendellenesség esetén. Érdekvédelmi csoportok, mint az angliai Nemzeti Rheumatoid Arthritis Társaság, kulcsfontosságú területekként emelik ki a pszichológiai tüneteket, mint például a depressziót, a fáradtságot és az "agyi ködöt", mint a fizikai betegségben szenvedők kielégítetlen szükségleteit.

Kijelenteni, hogy a depressziót a test bármely gyulladása okozhatja, sok bizonyítékot igényel. Mi több, a gondolkodás radikális megváltoztatására van szükség, a nyugati gondolkodás sajátosságát felülírni: azt a mély berögződést, hogy a test és a lélek működésével kapcsolatos gondolkodást külön kezeljük.

P asszony esete még most, 2019-ben sem ritka. Számos gyulladásos betegségben szenvedő beteg konzultál jóindulatú szakemberekkel, például a reumatológusokkal, akik felismerik a depresszió tüneteit, de nem érzik úgy, hogy tudják ezeket kezelni - vagy nem értik, hogyan kapcsolódnak ezek a duzzadt ízületekhez, melyeket viszont bártan kezelnek. A nyugati orvoslás elme-test felosztása alapján nem meglepő a pszichológiai tünetektől való elhatárolódás, ugyanakkor mégis meglepő, hiszen a legtöbb orvos első kézből tapasztalja a gyulladáscsökkentő szerek hangulatjavító hatását.

A szteroidok az elérhető legerősebb gyulladásgátló szerek közé tartoznak. Utánozzák a kortizolt, a test saját gyulladásgátló hormonjának hatásait, a citokineknek nevezett immunaktivátorok hatásának ellensúlyozására. A szteroidkezelésről jól tudjuk, hogy gyors és drámai javulást idézhet elő a hangulat és az energiaszint tekintetében (bár ezek a hatások általában nem tartósak, illetve a krónikus szteroidhasználat depresszióval és pszichózissal járhat).

A citokinek elleni antitestek - amelyek egyik típusát Remicade néven forgalmazzák - nagy előrelépést jelentettek a gyulladásos rendellenességek kezelésében az elmúlt 15 évben.

Nagyon pontosan megcélozzák és hatástalanítják a gyulladásos hormonokat, és gyakran antidepresszáns hatással bírnak néhány napos kezelés alatt, amelyet "Remicade hatásnak" -nak hívnak. A gyulladáscsökkentő gyógyszerek hatnak a depresszióra, vagy betegséghez társuló depresszióban - pontosan ezt várhatjuk, ha a depressziót közvetlenül a gyulladás okozta. De általában nem ezt következtetjük. Ehelyett, a Remicade hatást placebo válasznak tekintik: a betegek hasonlóképp javultak, ha azt hiszik Remicade-ot kapnak, de ártalmatlan helyettesítőt kaptak. Az anticitokin ellenanyagok placebo-kontrollos, randomizált vizsgálata artritisz, pikkelysömör és gyulladásos bélbetegségben szenvedő betegeknél gyakran javította a hangulatot. De továbbra is úgy érvelnek: az anticitokin antitestek mentális egészségre gyakorolt hatása a testi egészség javulására adott pszichológiai reakció, a betegek kevésbé depressziósak, mert kevesebb az ízületi fájdalom és duzzanat, illetve könnyebben mozognak. Akárhogy is, a gyulladásgátló gyógyszerek antidepresszáns hatását nem mondták ki társuló depresszió esetén, mert az az elme külön működési területe.

Leomlik az agyban a berlini fal

Nagyjából a közelmúltig, az agyat "immun-kiváltságosnak" tekintették: Az immunrendszer nem tudta azt elérni. Az agy védett volt a vér-agy gát mögött, melyet az agyi ereket bélelő laphámsejtek szoros csomagolása alkot - és ami a berlini fal áteresztő képességével jellemezhető.

Azóta már megtörték a berlini falat, és így van ez a vér-agy gáttal is. Egyre világosabb, hogy számos kommunikációs csatorna létezik az immunrendszer és az idegrendszer között. Már nem abszurd azt gondolni, hogy kommunikálnak egymással; valójában nyilvánvaló, hogy folyamatosan így tesznek, és ez jelentős következményekkel jár az egészségünkre és a túlélésre nézve, egy ellenséges és versengő világban. A neuroimmunológia új tudományága szerint az immunrendszer gyulladásos válasza magában foglal változásokat az agyműködésben, ami viselkedési válaszhoz vezet. Ahogyan a gyulladás gyakran okoz testhőmérséklet emelkedést, úgy okozhatja az energiaszint és az öröm-kereső magatartás csökkenését is.

Állatkísérletek azt mutatják, hogy ha egy patkány vagy egy egér baktériummal fertőzött, megváltozik a viselkedése. Az állat kevésbé lesz aktív, nem túl energikus vagy barátkozó, és mintha kevésbé érdeklődne az édesített víz iránt, s mintha az édes ízek érzése a szokásosnál kevésbé lenne számára kellemes. Ezt a szindrómát, amely a depresszió viselkedési jellemzőire emlékeztet, betegségnek vagy betegség viselkedésnek nevezik. Ez a fajok széles skálájánál látható, beleértve a Homo sapiens-t. A betegség viselkedést nem közvetlenül a fertőző baktérium váltja ki, hanem az erre adott immunválasz. Egy patkány általában ugyanolyan betegség viselkedést mutat, ha citokint adnak be neki, mintha baktériumokkal fertőznék.

Kiderült, hogy a citokinek elég könnyen átjuthatnak a vér-agy gáton. Elég nagy hézagok vannak az erek falait bélelő laphám "téglák" között, hogy olyan fehérjék, mint a citokinek, szétterjedhessenek a vérből az agyba. Még a fehérvérsejtek, a keringő immunsejtek is kiszoríthatják az endotélsejteket az agyba való belépéshez. Vannak más kommunikációs csatornák is, mint például a bolygóideg, amely érzékeny a test citokinszintjének változásaira, és elektromos jeleket küldhet közvetlenül az agyba.

Nyomasztó a gyulladás

A gyulladásos betegségben szenvedők gyakori panasza a depresszió, de a súlyos depressziós rendellenességben szenvedő betegek körében klinikailag nem túl nyilvánvaló, hogy kapcsolat van a gyulladással. Zavaró, hogy a DSM-5 szerint depresszió nem diagnosztizálható súlyos gyulladásos rendellenességben szenvedőknél. Az 1990-es években kezdődő vizsgálatok azonban következetesen azt találták, hogy a gyulladásos fehérjék szintje - ideértve a C-reaktív protein (CRP) néven ismertet, valamint a citokineket - jelentősen magasabb depressziós betegeknél, mint egészséges kontrollszemélyeknél.

A depressziós betegek és a kontrollok között nem nagy a gyulladásos fehérjék szintjének különbsége, ha az ilyen fehérjék szintjének sokkal magasabb szintjéhez hasonlítjuk, az artritiszes betegeknél. És nem minden depressziós beteg citokin vagy CRP szintje esik kívül a normál tartományon. A súlyos depressziós betegek egyharmadánál pedig alacsony a gyulladásszint. Ennek a ténynek sokféle értelmezése lehetséges: Jelentheti azt, hogy a depresszió okoz gyulladást, vagy a gyulladás okoz depressziót, vagy hogy mindkettőt valamilyen harmadik, zavaró tényező okozza. Ha a gyulladás depressziót okoz, azt várhatnánk, hogy találunk bizonyítékokat arra, hogy az előbb jelentkezik. Számos tanulmány ismételt értékelése megerősítette, hogy a gyulladás valóban megjósolja a depressziót.

Anglia délnyugati részén 14000, 1991-ben született embert születésük óta többször mértek, hogy tanulmányozzák a normál fejlődést. Azoknak a kilenc éves gyermekeknek, akiknek a vér citokinszintje az eloszlás felső harmadában volt, jelentősen növekedett a depresszió szintje 18 éves korukra. Egy másik, 50 évnél idősebb brit köztisztviselőkről szóló tanulmány megállapította, hogy azok esetében, akiknél a CRP magasabb volt, de nem voltak depressziósak amikor előbb 2004-ben és 2008-ban ezt értékelték, a depresszió aránya sokkal magasabb volt, amikor 2012-ben újramérték. A gyulladás több évvel megelőzte a depressziót mindkét csoportban.

Más tanulmányok rövidebb időtartamban vizsgálták az események sorrendjét. Például olyan hepatitisben szenvedő betegeknél, akik nem voltak depressziósak, mielőtt antivirális kezelést kaptak egy interferonnak nevezett citokinnel, szignifikánsan megnőtt a depresszió kockázata körülbelül hat héttel a kezelés után. Aztán egészséges fiataloknál, akik placebó-injekciót, majd tífuszos vakcinát kaptak, viszonylag enyhe és átmeneti depressziós tüneteket tapasztaltak 48 órával az oltás után. Egy klinikailag beadott gyulladásos sokk, például az interferonkezelés vagy a tífuszos oltás előre jelezheti a - napokkal vagy évtizedekkel - később jelentkező depressziót.

Egy gyulladásos előzmény lehet a depressziót okozó gyulladás, de nem feltétlenül. Még mindig nem világos, hogyan vált ki a vér gyulladásos jelzése agyi változásokat, amik depresszív hangulati és viselkedés béli változást okozhatnak. Állatkísérletek azt mutatják, hogy egy ilyen eseménylánc elképzelhető emberben, de sokkal trükkösebb az immunsejtek vagy idegsejtek állapotának mérése az élő emberi agyban, mint a patkány agyában.

Az agyvizsgáló módszerek, mint a funkcionális mágneses rezonancia képalkotás (fMRI), azt mutatják, hogy a súlyos depressziós betegeknél, akiknek a vérében magasabb a CRP-szint, csökkent az agyi áramkörök vagy hálózatok kapcsolódásának az ereje, ami tudjuk, hogy fontos az érzelmi feldolgozás és a hangulati rendellenességek szempontjából. A test távoli részein előforduló perifériás gyulladás megzavarja az érzelmi agy koherens funkcióját depresszióban. Bár az fMRI csodálatos, nem ad információt az egyes idegsejtekről, és semmit sem mond az agyi immunsejtek gyulladásos állapotáról. Valójában jelenleg nincs jó mérőmódszer az emberi agy gyulladásának mérésére; ez az egyik akadálya annak, hogy pontosan lássuk, hogyan fejt ki a testgyulladás az emberi agyban a gyulladást, ami viszont a hangulat és a viselkedés változásait idézi elő.

Stressz-szikra

Számos lehetséges gyulladásforrás van, amely depressziót okozhat. Az immunrendszer sok olyan belső és külső tényezőre reagál, amelyek befolyásolhatják a gyulladásszintet. Például a citokinszint növekszik a téli hónapokban, és nyáron csökken. Az öregedés és a menopauza utáni hormonváltozások fokozott gyulladást okoznak. Az elhízás szorosan összefügg a gyulladással - a zsírszövetben sok makrofág van. Mindezen tényezők és egyebek, melyek fokozzák a gyulladást, ismert, hogy növelik a depresszió kockázatát is.

De a depressziót okozó gyulladás legjelentősebb forrása valószínűleg a stressz. A depresszió legnagyobb kockázati tényezője a társas stressz. Az olyan jelentős élet események, mint a gyász, a válás és a munka elvesztése, valamint a megterhelő felnőtt társadalmi szerepek, például szeretteink gondozása, hetek, hónapok vagy évek múlva növelik a depresszió kockázatát. A gyermekkori stressz, mint például a korai szeparáció a szülőktől, szintén előre jelezheti az évtizedekkel későbbi depressziót. Érdekes módon egyre több bizonyíték van arra, hogy a stressz és a depresszió kapcsolatát a gyulladás közvetítheti - a stressz gyulladást okoz, ami viszont depressziót. Egy nagy új-zélandi hosszmetszeti vizsgálatban azoknak a gyermekeknek, akiket 8 éves korukig bántalmaztak, 21 éves korukra megnőtt a vérükben a gyulladásos fehérjék szintje. Egy, a stresszes és az ellenállóbb tanárok tanulmánya azt találta, hogy a kiégéssel küzdő tanárok több citokint termeltek, mint a rugalmasabbak - és egy órán belül az összes tanár több citokint termelt egy nyilvános beszéd stresszes feladatát követően. És még több bizonyíték áll rendelkezésre a gyulladást okozó stresszről az állatoknál.

Miért tesz minket depresszióssá az immunrendszerünk?

Mint minden biológiai "miért?" kérdésnél, a válasz Darwinig nyúlik vissza. Bizonyos módon a depressziós viselkedés, a gyulladásos reakció részeként, javítja a túlélésre való alkalmasságunkat. Nem egészen nyilvánvaló, hogy a depresszió jót tenne a túlélésnek vagy a szaporodásnak. A depressziós betegek jellemzően szegényebbek, kevesebb stabil kapcsolatuk és gyermekük van, és alacsonyabb a várható élettartamuk, mint a depresszióban nem szenvedőknek. A 2016-os Brit Nemzeti Egészségügyi Szolgálat szerint, a súlyos mentális betegségek - major depresszió, bipoláris zavar, skizofrénia - 12 évvel csökkentették a várható élettartamot. Az depresszióról nem azt tartják, hogy segíti a túlélést a 21. században. De a gyulladásra adott depressziószerű viselkedéses válasz segíthette őseinket a távoli múltban, amikor sokkal sebezhetőbbek voltak a fertőző betegségek szempontjából.

A kevesebb energia és aktivitásszint energiát tartalékolt a fertőzés leküzdésére. A társadalmi visszavonulás megóvta a "beteget" a versengés stresszétől és védte a törzs többi részét az esetlegesen ragályos fertőzésektől. A szorongás és a zavart alvás éberré tette a beteget, így kevésbé volt sérülékeny a ragadozókkal szemben.

Az is lehet, hogy őseink a gyulladást nemcsak a fertőzésekre adott válaszként tapasztalták, hanem a fertőzés veszélyének előrejelzése miatt is. Az olyan társas helyzetek, mint a konfliktus vagy az erőforrásokért folytatott harc, amelyek akár erőszakhoz és traumához vezetnek - tehát magas fertőzési kockázatúak - előzetes gyulladásos reakciót válthatnak ki, ideértve a betegségviselkedést is.

Ha így van, akkor ma a depresszió kockázatát fokozó gének közé tartoznak azok, amelyek citokineket vagy az immunrendszer más fehérjéit termelik. Ideális esetben a gének szabályoznák az állatok és emberek viselkedéses reakcióit gyulladás és fertőzés esetén. Sajnos, a depresszió genetikájáról való tudásunk - még - nem ilyen fejlett.

Tudjuk, hogy a depresszió családokon átível és, hogy genetikailag örökölhető. Csak 2018-ban jelent meg az első igazán szilárd adat, amely 44 "depressziós gént" azonosított, bár ezek együttesen a depresszió teljes kockázatának kevesebb mint 10%-át teszik ki. A depresszió genetikai felfedezése lassú, mert úgy tűnik, több ezer gén részvételéről van szó a folyamatban, ezek aprócska hatásaival. A tudósoknak nagyon nagyszámú beteg és kontroll személy DNS-ét kell vizsgálniuk, hogy a genom többi génje között a jelentős "depressziógéneket" felismerjék.

Most, hogy több százezer betegtől rendelkezünk DNS-el, néhány depresszióhoz köthető gént azonosítani tudunk. Sok olyan van, amely az agy fehérjéit kódolja; egyesek pedig az immunrendszerhez kapcsolódó gének. A major depresszióval leginkább kapcsolatba hozható egyetlen gén - az úgynevezett olfactomedin 4 - arról ismert, hogy szabályozza a gyomor fertőzésre adott gyulladásos reakcióját. Ilyesmire számíthatunk, ha tartjuk az evolúciós magyarázatot. De az adatok sokkal pontosabb elemzése szükséges a bizonyossághoz.

Egyetlen méret nem jó mindenkire

Milyen különbséget jelent a kezelésben és a megelőzésben, ha a további kutatások megerősítik és finomítják azt az elképzelést, hogy a depressziót néha gyulladás okozza? Az egyik nyilvánvaló újdonság lehet a gyulladásgátló gyógyszerek antidepresszánsként történő alkalmazása depresszióban és a betegségekhez társuló depresszió esetén. A gyulladáscsökkentő gyógyszerek számos klinikai vizsgálata az antidepresszáns hatékonyság közvetett bizonyítékait szolgáltatta. De nagyon alacsony hatékonyságról van szó. Egy tucat kisebb tanulmány készült a nem szteroid gyulladáscsökkentő gyógyszerekről az depresszió kezelésében, de az összes adat áttekintése után nem látni egyértelmű bizonyítékot arra, hogy ezek feltétlenül antidepresszáns hatással bírnának.

A tanulmányok mégis valami fontosnak tűnő dolgot sugallanak - ne tegyünk fel mindent a csodaszer teóriára. Az antidepresszánsok gyógyszerfejlesztésének történetét egy mágikus bogyó keresése uralta, ami majd minden depresszióban szenvedő ember számára működni fog. A már elérhető antidepresszáns gyógyszerek, mint például a Prozac és a szerotonin-módosítók minden depressziós számára engedélyezettek, és összességében közepesen segítenek. A depresszió nem lenne jó úton afelé, hogy a világ legnagyobb egészségügyi problémája legyen, ha a szerotonin-szerek mindenkinél jól működnének. Világos, hogy nem egységes a megoldás.

A gyulladáscsökkentő kezelések sem lesznek megfelelőek minden depressziós beteg számára. Jelenleg fejlesztés alatt állnak új alternatív depresszió-kezelési módok: étkezési beavatkozások a mikrobióm módosítására, elektromágneses stimuláló eszközök, melyek célja megváltoztatni az agy érzelmi áramköreinek működését. Valamint olyan gyógyszerek, mint a ketamin, amelyek elsősorban a glutamáttal, nem pedig a szerotonin receptorokkal dolgoznak. De honnan tudhatjuk, hogy melyik kezelés lesz a legmegfelelőbb egyes betegek számára?

Forradalom a terápiában?

Amikor a tudósok egy gyulladáscsökkentő gyógyszer - a nem szteroid Remicade szer - egyik antidepressziós próbáját folytatták, az adatok elemzésekor úgy találták, hogy egyes betegek jobban reagálnak, mint mások. A kezelés jótékony hatása nagyobb volt azoknál a depressziós betegeknél, akiknek a vérében a CRP gyulladásos fehérje a legmagasabb volt a kezelés megkezdése előtt. Vagyis a depresszió gyulladáscsökkentő kezelése a leginkább gyulladásos depressziós betegek esetében működött a legjobban - ami nem meglepő. Meglepő a depresszió újabb megközelítésmódja, s ennek jövőbe mutató eredményei.

Azt sugallják, hogy a vérvizsgálatok sokkal fontosabbá válnak a pszichiátriában, mint ezelőtt. A depresszió elleni gyulladáscsökkentő gyógyszerek klinikai vizsgálatának következő hulláma inkább a gyulladás biológiai markereinek mérésére szolgál, melyekből bejósolhatjuk, hogy melyik beteg reagál valószínűbben ezekre a szerekre.

Számos eltérő hatékonyságú és léptékű beavatkozást alkalmaznak ma a depresszió csökkentésére. A tisztán pszichológiai módszerektől, mint a jelentudatosság gyakorlása, az idegsebészeti beavatkozásokig. Az ilyen műtétben a bőr alá implantálnak egy eszközt, amely elektromos impulzusokat továbbít a bolygóidegbe, amely gyulladásgátló reflexet közvetít. Ez az eljárás kockázatos, és csak olyan betegek számára elérhető, akik nem reagáltak más terápiákra. Az immunrendszer állapotának biomarkerei nemcsak azt jelzik, hogy kik reagálnak legjobban egy adott megközelítésre, hanem irányíthatják a kezelés haladását is.

Ez az orvostudomány más területein általános gyakorlat. Nagy előrelépés lenne, ha a pszichiátria hasonlóképpen tudna működni. Azt gondolom, hogy a jövőben az immunrendszer biomarkereit - CRP, citokinek, stb - használhatjuk azon betegek azonosítására, akiknek depresszióját gyulladás okozza. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy testreszabottabb kezelési tervet kínáljunk nekik, célzott gyulladásellenes beavatkozásokkal. Még az is lehet, hogy az immunrendszer befolyásolásával a depressziót nemcsak kezelni, hanem megelőzni is tudjuk.

A gyermekkorban elszenvedett durva bánásmód vagy balsors erős depresszió előrejelző kockázati tényező, néha évtizedekkel későbbre. Régóta ismert, hogy az immunrendszernek jelentős emléke van gyermekkorból a biológiai veszélyeknek való kitettségre, mint például a fertőzés. Például egy olyan potenciálisan halálos kimenetelű gyermekkori fertőzés, mint a kanyaró túlélői, megőrzik az immunmemóriát, amely lehetővé teszi számukra, hogy agresszív módon reagáljanak a vírusra újból, későbbi életükben. Hasonlóan működhet a gyermekkori társas fenyegetettség átélése is?

Egyre több bizonyíték van arra, hogy a gyermekkori csapások kórtörténetét felnőttkorban az emelkedett gyulladásos fehérjeszint követi. Állatkísérletekben részletes bizonyítékok vannak arra, hogy a korai életszakasz stressze - akárcsak a szülőtől való elválasztás - nyomot hagyhat a genomban, amely torzítja az állat gyulladásos reakcióját a későbbi stresszek szempontjából. Más szóval: egy patkány immunrendszere hosszútávon őrzi a korai stressz emlékét, amely felnőttként valószínűleg gyulladást (és depressziót) okozhat.

Ha kiderül, hogy ez az emberekre is igaz, akkor a gyermekkori bántalmazások immunmemória biomarkereit fel lehet használni azon gyermekek azonosítására, akik későbbi életükben valószínűsíthetően veszélyeztetettebbek mentális rendellenességek szempontjából, következésképpen a megelőző programok elérésére is. Végül, talán a tudósok megtalálják a módját a sérülések immunprogramjának újraprogramozására, hogy a túlélők ne hordozzák a depresszió kockázatát életük hátralévő részében.

Immunharcosok: makrofágok és mikroglia

Az immunrendszer magasabb rendű küldetése az, hogy megvédje önmagát minden egyébtől. A klasszikus példa a fertőzésre adott immunválasz. Olyan világban élünk, amelyben nyüzsögnek a baktériumok - a mikroszkóppal látható idegen részecskék - amelyek károsíthatnak vagy megölhetnek minket. Ha veszélyes baktérium vagy vírus fertőz meg bennünket, az immunrendszer készen áll a helyzet kezelésére. A baktériumokat a makrofágnak nevezett immunsejtek detektálják és megsemmisítik, ezek a nagy falósejtek.

Fertőzésre az első immunválasz általában a gyulladás. Amikor a makrofágok észlelik egy fertőző baktérium jelenlétét, "felmérgesednek", aktiválódnak. A baktérium felé mozognak, próbálnak kapcsolatba lépni vele, majd lenyelik és megemésztik. A baktériumok is olyan hatékonyak, mint a makrofágok, gyorsan szaporodnak, és erőfölényben lesznek. Az idegen anyagok elleni csatában az aktív falósejtek támogatást keresnek. A közeli vérerekben felszabadítják a citokineknek nevezett jelző fehérjéket, amelyek az egész testben keringnek, így más makrofágokat hívnak harcba az azonnali immunválasz megerősítésére.

A fertőzést követő napokban és hetekben egyéb speciális immunsejtek és rendszerek kerülnek képbe. Például a limfociták - a fehérvérsejt egy fajtája - felgyorsíthatják az ellenanyagok termelődését, olyan fehérjékét, melyek segítenek a makrofágoknak, hogy később is, gyorsabban felismerjék és megsemmisítsék az azonos baktériumokat.

Amint a test gyulladásos jelei eljutnak az agyba, ezeket gyakran az agy helyi makrofágjai - a mikroglia - érzékelik és felerősítik. A mikrogliális sejteket a citokinek aktiválják, hogy több citokint termeljenek. Ez egy pozitív visszacsatolási hurok, amely káros hatással lehet a szomszédos idegsejtek működésére. A citokinek rugalmatlanabbá teszik az idegrendszert; az idegsejtek közötti szinaptikus kapcsolatok nem alkalmazkodnak olyan gyorsan a változó stimulációs mintákhoz. Továbbá, hatásukra az idegsejtek kevésbé lesznek képesek szaporodni, és valószínűbb, hogy elpusztulnak. Sőt, a gyulladás miatt egyes idegsejtek csökkentik a szerotonin - a neurotranszmitter, azaz idegi ingerületátvivőanyag - termelését vagy felszabadulását, amelyről azt gondolják, hogy kulcsszerepet játszik a depresszióban. A gyulladás által okozott változások együttesen viselkedési rugalmatlansághoz vezetnek, amely a depresszió egyik legfontosabb jele.

/Edward Bullmore: Seeing Beyond Depression - Psychology Today/


   Minden jog fenntartva